A humor feketébbik oldala

Jó olyan antológiákat olvasni, amelyben egy erős, markáns állítással lehet találkozni. Elvileg bármire vonatkozhat ez a javaslat vagy tézis. Bretonnál arra vonatkozik, hogy kicsoda az ember.

De a tézis kifejtése előtt lépjünk visszább egy lépéssel. Minden antológia terjedelmi korlátokkal küzd: meg kell találnia azt az egyensúlyt, amely a „részben az egész” érzetét képes kelteni, és nem szabad túl sokat markolnia – túl hosszú szövegeket közölnie vagy túlnőnie önmagán oldalszámokban. A Fekete humor antológiája végigszáguld az európai kultúra néhány évszázadán, Jonathan Swifttel indít (szül. 1667), és Jean-Pierre Dupreynél áll meg (szül. 1930). Egyensúlyban van, nem azért, mintha ne lehetne folytatni a beválogatott szerzők sorát, újabb és más szövegekkel kiegészíteni a válogatást, hanem mert ez a válogatás nem annyira a beválogatott szerzőkről, hanem igen nagy mértékben Bretonról és koncepciójáról szól. Ezt az is jelzi (e sorok írójának magánhasználatában legalábbis), hogy az egyes szerzőket bemutató portrékat legalább akkora élvezettel lehet olvasni, mint magukat a szövegeket – még akkor is, ha esszéköteteket általában másvalamiért olvas az ember, mint egy humoros szövegeket tartalmazó gyűjteményt, legyen akár „fekete” is a humor jelzője ebben az esetben.

Breton voltaképpen hagyományt konstruál saját magának, és persze a szürrealizmusnak ezzel az antológiával. Azokra az ismétlődésekre, amelyek a szürrealista kiáltványok előd-keresését, kanonikus listáit tekintve megfigyelhetők, sokan felhívták már a figyelmet. Swift szürrealista a gonoszságban (méchanceté), Sade szürrealista a szadizmusban, Poe szürrealista a kalandban, Vaché szürrealista bennem, mondta az első kiáltvány, és itt, az antológiában is megtaláljuk mindannyiukat természetesen.

Rejtett értékek és furcsaságok, semmiképpen sem a „mainstream” megmutatása a cél, és ebből a szempontból a magyar olvasónak eszébe juthat Weöres Sándor vállalkozása, a Három veréb hat szemmel. Inspiráljon és mozdítson ki a hagyomány – ez az ilyen válogatások egyik lehetséges tétje, amellett persze, hogy a másik irány is legalább annyira fontos: hogy mozdítsa ki a válogatás készítője a hagyomány merev, és számos történelmi esetlegességnek kiszolgáltatott kereteit.

Weöres antológiája talán szövegcentrikusabb, tétjei poétikaiak. Azokat a réseket keresi a hagyományban, amelyeknek ott kell lenniük, vagy megvolt a történelmi lehetőségük, csak nem kerültek be a szellemi körforgásba valamiért. Ha ismert szerző versét válogatja be az antológiába, akkor nagy valószínűséggel addig kevéssé emlegetett darabról van szó, vagy egy kontextusáthelyezés miatt megcsillanó poétikai fogás, észre nem vett jelentés az érdekes. Breton inkább témákban, figurákban, mániákban gondolkodik. Itt a figura hangsúlyosabb, mint Weöresnél – ezért is emlékezetesebbek a portrék, bevezetők, mint a magyar antológiában. A portré-esszéfüzér: könyv a könyvben. A szürrealisták egyik elképzelése szerint fontos, hogyan él a (szürrealista) szerző: mennyire „csak” irodalom, amit olvasunk, és mennyire hitelesíti azt valamiféle (általában önveszélyes, de végső soron morális) következetesség. Az egyes életművek központi darabjait is megtaláljuk benne elvétve (például Kafka Átváltozását, vagy Lautréamont Maldororját – igaz, utóbbiból egy olyan, stílusról szóló fejtegetés részét, amely fölött könnyű volna átsiklani az erős effektusokkal dolgozó könyvben), de Nietzschétől például egy 1889-ből, szellemi összeomlása utánról származó levelet olvashatunk. Sok más szerzőtől is válogat be leveleket Breton – Rimbaud, Jacques Vaché, Sade, Lautréamont leveleinek közlése jelzi, hogy az antológiaszerkesztő itt sem alkalmaz valamiféle „esztétikai” hierarchiát a műfajok között. Miért épp a levelekben ne volna jelen a fekete humor?

De mi volna akkor a „fekete” humor? 1966-ban írt (második) előhangjában Breton arra figyelmeztet, hogy a könyv 1940-es kinyomtatása, illetve 1945-től kezdődő forgalmazása idején a „fekete humor” szókapcsolat nem igazán jelentett semmit, hacsak nem valamiféle afro-humort. Bár az attitűd, a látásmód létezett korábban is, ez a név csak akkortól kapcsolódott hozzá.

Az 1939-ben írt első előszó (természetesen) a humorfogalom megragadhatatlansága felől indít, aztán két támpontot is ad. Az egyiket Lautréamont-ra hivatkozva így összegzi: a humor „az elme felsőbbrendű lázadása”, a másik pedig Hegel objektív humor-fogalmát fejleszti tovább, és így hangzik: „az objektív humor sötét szfinxe nem kerülheti el a találkozást a jövő porfelhős országútjain az objektív véletlen fehér szfinxével, és minden ezt követő emberi kreativitás ölelkezésükből származik majd”. Ez még mindig nem magyarázat, csak kapcsolatlétesítés a szürrealizmus néhány fontos fogalma között. A leginkább teoretikus meglátások Freud A vicc és viszonya a tudattalanhoz című könyvéhez nyúlnak vissza, és használják (a szerzőportrékban is) az én rétegzettségével kapcsolatos freudi terminológiát. (Swiftnél például, akit „alapítónak” tart, kitér Breton arra, hogy Voltaire-t vagy Rabelais-t másfajta humormodellek képviselőinek tekinti, Jarrynál vizsgálja az én a felettes én és az id kölcsönhatásait stb.) Freudtól a tipikus „akasztófahumor”-jelenetet idézi fel („na, ez a hét is jól kezdődik”, mondja, akit akasztani visznek), és megjegyzi, hogy ebben a fajta humorban van valamiféle lenyűgöző (fenséges?) elem, amelyik túl van a komikumon.

Túl van persze az egész könyv azon is, amit a mindenkori társadalmi morál rögzítettként kezel – számos tabusértő gondolatkísérletről olvashatunk: emberevés, gyilkosság (persze nem akármilyen: Thomas De Quincey például A gyilkosság mint a szépművészetek egyike című írása részletével szerepel), öngyilkosság, szadizmus stb. És persze az őrület, őrültnek bélyegzés problémája is számos esetben előkerül – a Nietzsche-példát már idéztük, Swift bemutatása pedig kései mentális leépülésének említése után így ér véget: „Végrendeletében tízezer fontot adományozott egy őrülteket befogadó kórház építésére.”

A portrék, mint látható, az antológia szempontjaihoz igazodó epizódokat emelnek ki az életutakból, és számos olyan utalást tartalmaznak a be nem válogatott művekből is, amelyek elég rejtélyesen és figyelemfelkeltően hangzanak ahhoz, hogy folytassuk az ismerkedést a szerzőkkel az antológia-kereteken túl is.

A fekete humor tehát – freudi terminusokban – a felettes én hatáskörét világítja be fekete fényével. A lázadást, a kritika célpontját ezen a területen keresi, miközben a nevetésben fel is old valamit az oppozíciók merevségeiből, szélsőségeiből.

Mit állít akkor az antológia? Először is azt, hogy nem az esztétikai értékek maradandók, hanem a tágabb értelemben vett „poétikus” értékek – műfajoktól függetlenül. Ezek közé pedig Breton voltaképpen az életeseményeket is besorolja. (Emlékeztetőül: a szürrealizmus rühelli az „irodalmat”, míg a „költészet”, poézis fogalma ellen nem tiltakozik, azt célozza meg, a legváltozatosabb eszközökkel persze: prózában, gesztusokban és általában a legváltozatosabb médiumokban.) Másodszor azt, hogy az ember lehetőségeit korlátozzák a társadalmi alkalmazkodás konvenciói – ami azt is jelentheti, hogy az ember létezésének „nem-társadalmi”, magányos felére nagyobb figyelmet kellene fordítani, és persze azt is, hogy a társadalmi konvenciók maguk is megváltoztatandók és megváltoztathatók az emberi lehetőségek kiterjesztése érdekében. A fekete humor és az általa kiváltott reakciók ugyanúgy útjelzők lehetnek az elfojtott, eltüntetett „emberi” megmutatkozásához, ahogy az álmok leírása és értelmezése, az automatikus írás és a többi szürrealista technika. Az ember nem él eléggé, mondja az antológia, saját idejének, saját gondolatvilágának, saját érzéseinek túl kis részéről gondolja azt: ÉN.

(André Breton: Anthology of Black Humour. Transl. Mark Polizzotti. Telegram, London–San Francisco–Beirut, 2009.)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s