Nem egészen kölcsönös

Franciaország és a francia kultúra úgy kerül ki Le Clézio könyvéből, mint amelyik nagyra értékelte Diego Rivera és Frida Kahlo munkásságát, de a felek közt a viszony nem kölcsönös. Diego és Frida világa inspirációs forrás André Breton számára; Paul és Dominique Éluard Mexikóban járva a helyi indián kultúra rítusa szerint házassági esküt tesznek. Lehetne még sorolni a szürrealisták Mexikó-élményéből táplálkozó műveket. Rivera és Kahlo párizsi útjai viszont inkább kellemetlen emlékekkel járnak; Diego egyetlen (Angelina Belofftól, első feleségétől született) fiát veszíti el a párizsi hidegben és nyomorban, az első világháború végén. Frida képeit pedig túlságosan kegyetlennek és vadnak látják némelyek Párizsban, épp egy olyan élethelyzetben, amikor több biztonságra és bizonyosságra volna szüksége.

A közös tulajdonság, amely Diegót és Fridát egyarnt jellemzi Le Clézio beállításában, egyfajta nyers erő: „Egyikük is, másikuk is festő volt, nem értelmiségi. Gondolkodásuk a kezükön és tekintetükön keresztül talált kifejezési formát. Nem fogalmakkal, nem is szimbólumokkal dolgoztak, hanem a testükben élték azokat, akár a táncot vagy a szeretkezést. Aztán kivetítették ezeket vásznaikra.” (135.)

Diego társadalmi szerepe szerint, illetve falfestmény-műfajának következtében is látványosan kifelé él – Frida, balesete, testi szenvedései hatására is inkább befelé. Alkotó erejük mégis összekapcsolódik valahogyan, ennek a megfejtésére indul Le Clézio könyve.

Közös pont számukra az az indián kultúra, amelyik a huszadik század első évtizedeiben újabb és újabb csatornákon, médiumokon, áttételeken tör felszínre, a politikai és művészeti világban is meghatározó elemmé válva. A könyv Gauguin és Cézanne egzotikus nőalakjaival hozza kapcsolatba Rivera telt idomú asszonyait. Frida Kahlo képein a megfejthetetlen, kemény és ugyanakkor védelmező, tápláló funkciók is megjelennek, az önarcképek jelentéses ruházatai mellett; Frida önmagát konstruálja meg indiánként számos képén.

Kegyetlenség, forradalmi jelleg, az érosz és a tudatalatti erős kivetülései – értjük, érthetjük, miért lehetett fontos e pár munkássága a szürrealisták számára. Ráadásul a Bretonnak is igen fontos Trockij éppen Frida Kahlo szülői házában, Diego és Frida vendégeként száll meg Mexikóban; Breton mexikói látogatása idején is szoros köztük a viszony.

„Bomba köré hurkolódó szalag” – írja Kahlo művészetéről Breton 1938-ban, az egyéb kulcsszavak pedig, amelyek főként az Amit a víz adott nekem című Kahlo-kép kapcsán bukkannak fel Breton értékelésében, a következők: a tárgyak sajátos összetalálkozásában rejlő mítoszok és szimbólumok, a történések hálózata, a nyerseség és a humor.

Szuverén világok – az egyidejű egzotikumhoz, de az archaikushoz is kapcsolhatók. Mintha Breton a fekete humor antológiájának elődkeresését az egyidejűség tengelye mentén is működtette volna, kapcsolódási pontokat keresve.

Le Cléziót magával ragadja a történet, két-három motívum ismételt hangsúlyozásával építi fel a két életút bemutatását: a történelemmel együtt mozduló, valóban forradalmi átalakulások részeseivé váló művészeket látjuk, a hódító és mégis gyermeki férfit, a szilárd akaratú, sziporkázóan vonzó nőt, az archaikusban való megmerítkezést, és azt a (konvulzív) szerelmet, amelyik a korszak művészeti életének egyik nagy témája, épp a szürrealisták révén.

(J. M. G. Le Clézio: Diego și Frida. Ed Paralela 45, Pitești, 2008.)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s