Helyszíni szemle: Pán Imre-anyagok Székesfehérváron

Valahogy meghittebb az egész, mint amire eredetileg számítok. Talán a vasárnap délelőtti általános nyugalom miatt, talán azért, mert a székesfehérvári Városi Képtárban, ahol a Pán Imre-emlékszoba van, specifikusan kevés az aznapi mozgás. Nyugodtan, ráérősen lehet végignézni a magyar szürrealizmus néhány alapokmányát, s a tárolókban ritkán reprodukált fotókat, kiadványok eredeti példányait.

Az első alapbenyomás egy kiállításmegnyitón készült fénykép kapcsán érint meg: Pán Imre majd egy fejjel magasabb, mint Kassák. Nyurga, van benne valami kamaszos az ötvenedik életéve felé közeledve is, az 1950-ben készült fotón. Egy finom, nyugodt derű összhatása jön át a fényképekről, inkább az őt ábrázoló képzőművészeti alkotások jelzik, hogy esetleg más arcai is lehettek.

Fontos szerepe van az emlékszobában Pán Imrének, a gyűjtőnek – az Európai Iskola tagjai közül sokak képei sorakoznak az egyik fő falon, és természetesen nem csak magyarországiak, hanem franciák munkái is jelen vannak a gyűjteményben: Jacques Doucet, Corneille, és egy Marcel Jean-kompozíció is.

A szerkesztői-szervezői munkára vonatkozó dokumentumok is szinte teljes falat kapnak a szobában. Látható az IS reklámanyaga, ami egyben programatikus funkciót is betölt, utólagosan szemlélve legalábbis. A kiállítótér egyik ismertető poszterén felbukkan az IS-t dadaistának minősítő címke – ez az ismertető viszont, amelyik azt ígéri: „az elmúlt másfél évtizedes irányharcok építő eredményeinek rendszere. Célja a törvényszerű összefüggéseiben létező új világforma megvalósítása”, inkább a magyar avantgárdban szokásosabb szintézisjelleget hangsúlyozza. Ezt már próbáltam mérlegelni korábban : semmi gond nem lenne természetesen azzal, ha a lap tényleg dadaista lenne, de ez a címke mindent egybevéve pontatlan és félrevezető.

A franciaországi kiállítások szervezőjéről, Párizsban megjelent bibliofil képzőművészeti füzetek, kis folyóiratok kiadójáról az emlékszoba anyagai viszonylag keveset mondanak (néhány kiállítás plakátját, szórólapját látjuk), látványos viszont a Sztár magazin szerkesztőjéről bemutatott anyag: ugyanaz a szerény, tartózkodó mosoly a filmszínésznők társaságában készült fényképen is, mint a Kassákra (kényszerűen) felülről tekintő pozícióban, a már említett kiállításmegnyitón. Valószínű, hogy Pán Imre a filmben megtalálni vélte azt a progresszív jelleget (már a médiumból adódóan is), amit a művészetekben mindig pártfogolt és támogatott, ugyanakkor egy filmes lap sikerében alighanem jobban bízhatott. Az, hogy a lap végül is 1937 és 1944 között majdnem folyamatosan megjelent, végül is igazolja a projekt életrevalóságát: az avantgárd és a populáris kultúra érintkezési pontjainak kutatása szempontjából ez a lap minden bizonnyal izgalmas útvonalat nyit.

Külön tároló jut Mezei Árpádnak, Pán Imre testvérének, aki számos izgalmas szellemi kalandban is társa volt Pánnak: folyóiratalapításokban és az Európai Iskola megalapításánál egyaránt. Az ő szellemi hagyatéka legalább annyira lényeges a magyar szürrealizmus kutatása szempontjából, mint a Pán Imréé – igaz, valamivel több az a könyvterjedelmű anyag, ami az ő életművéből végül is publikálásra került magyarul, a nyolcvanas évektől kezdődően.

És végül az Európai Iskola alapító okirata. A háború utáni szellemi-művészeti kezdeményezések talán legizgalmasabbika, egyfajta „koalíciós”, ha úgy tetszik: szintetikus ügy újra. Amit azonban még az útkeresés fázisában szétver a totalitarizmus berendezkedő kulturális politikája. Erről az időszakról Kemény Katalin beszél igen autentikusan – ezt már otthon olvasom, a Városi Képtárból beszerzett kiadványban: „Ötven esztendő távlatában ebben a tarka és megújult tájképben jelenik meg előttem Pán Imre mozgékony s ugyanakkor a kihívó gesztusoktól mentes alakja. Utóbbi jelzőt szándékosan hangsúlyozom, mert amint külsejében, beszédében az arány, a mérték, az ízlés uralkodott, ugyanez jellemezte szellemi tevékenységét, és ugyanez sorolta azon kevesek közé, akikben a felszabadulás valóságtudatra ébredt. E 45 tavaszára emlékeztető gyorsfénykép azt a látszatot kelti, mintha megszólalása, egész nyilvános működése csak erre a megnyíló pillanatra várt volna. A gyorsfényképnek nem kell hinni. A kellő pillanat annak nyílik meg, akiben azt következetes, sőt olykor makacsnak tűnő előmunkálat előzi meg”. (Kemény Katalin: Arcképtöredék. Pán Imréről. In: Uő: Maszk és valóság. Ernst Múzeumi Füzetek 3.)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s