Szemlélettranszfer: az Index Könyvtár mint a szürrealista elképzelések magyarországi megalapozásának kísérlete

A szürrealisták együtt

Az Index-sorozat első darabja Paul Éluard munkája: A francia költészet a világ színe előtt. Bár Éluard a szürrealista csoport alapító tagja volt, 1946-ban nem feltétlenül szürrealistaként szólal meg – ebben az időszakban Bretonhoz képest Éluard egy elkötelezettebb irodalom híve. A sorozatban közölt cikk azonban, amelyet a szerkesztő kiválasztott, nem kifejezetten a politikai költészet melletti érvek sorozata, inkább a háborút átvészelt francia irodalom egyfajta seregszemléje, az újraszerveződésre történő felhívás. Éluard névsorolvasásba kezd: elődökként Baudelaire-t, Nervalt, Rimbaud-t emlegeti, de felsorolja a háborúban odaveszett vagy eltűnt barátokat, közöttük szürrealistákat is: Robert Desnos, Pierre Unik, Benjamin Fondane nevét említi többek között.

A cikk egyik tézismondata egybecseng a szürrealista programmal: „Mire való megénekelni a szomorúságot és a bizalmat, ha ez az ének lényük teljességét nem kötelezi el, ha nem kész kockára tenni benne értelmét s elveszíteni benne akár az életét is… Arra van szükség, hogy a költő elmenjen az értelem legszélső határáig, a kifejezés legszélső határáig; legyen meg a bátorsága, hogy a hallgató sokaság nevében szóljon.”

Bár a cikk egésze egy kifejezetten pragmatikus, aktivizáló célzatú üzenetet hordoz, a szerző személyének megválasztása mindenképpen üzenetértékű: Éluard egyben a szürrealista mozgalmat, annak emlékét is jelenti.

A sorozat egy másik fontos darabja Herbert Read tanulmányát közli Szürrealizmus címmel, Hamvas Béla fordításában. A szerző perspektívája valamelyest itt is érezhető távolságot tart a szürrealista elképzelésektől, de tudható róla, hogy az irányzat szakértőjének számított, Angliában alighanem a legfontosabbnak. 1936-ban nemzetközi szürrealista kiállítást szervezett Londonban, és kötetet állított össze a szürrealizmusról.

Az Index sorozatban közölt négyoldalas bevezetés a szürrealizmus szemléletmódjába azt az alapproblémát boncolgatja, amely a francia szürrealista csoporton belül is állandó konfliktusforrássá vált: hogy lehetséges-e és szükséges-e az „egész élet átköltőiesítése” – hogy tehát a szürrealizmusnak milyen hatást tételeznek az irányzat tagjai a mindennapokban. Herbert Read egyfajta kiegyensúlyozott és toleráns, végső soron esztétista avantgárd hívének tűnik a gondolatmenete alapján. Ennek a gondolatmenetnek fontos része annak a szürrealista elvnek a széles körű elfogadása, hogy a lírai (vagy tágabban: a művészi) elem maga a tudattalannal – az ösztönnel és az álomvilággal – van kapcsolatban. Ezt az általános elvet, mondja Read, a szürrealisták programszerűen és következetesen próbálják érvényesíteni, kiterjesztve azoknak a „tárgyaknak” a horizontját, amelyek bevonhatók a műalkotásokba: „Ami eddig egészen kevés elszigetelt egyéniség vakmerő ösztöne volt, azt a szürrealisták a művészi alkotás rendszeres alapjává akarják tenni. Miként a régi naturalista festői (és költői) iskola a természet tényeit másolta, az új iskola a természet eddig nem látott tényeit másolja – oly tényeket, amelyek az átlagos megértés küszöbe alatt feküsznek s amelyeket az álomból, a hipnózisból és a clairvoyance-ból ismerünk.” Ehhez kapcsolódik, folytatja Read, hogy a szürrealizmus felborítja azt a hierarchiát, amely a köznapi élet „józan” logikája szerint, vagy akár a művészet romantikus koncepciója szerint körvonalazódott: „Nem arról van szó, hogy a szürrealizmus az álom valamely elemét a művészetbe kívánja vinni; sőt határozottan és kétségtelenül azt jelenti, hogy az álomvilág a magasabbrendű: az álom képei és folyamata az egyetlen kulcs a természet realitásához és egyedül ez vezet »az élet döntő kérdéseinek megoldásához«.”

Pán Imréék számára, akik egy bonyolult hatalmi erőtérben próbáltak bekapcsolódni a magyar kulturális élet újraépítésébe, fontos lehetett az a passzus is, amellyel a Read-kiadvány végződik: „A műalkotás csak akkor lehet önmaga, ha mindennemű praktikus céltól független.” Ebben a programban az Európai Iskola csoportja azt az elvet követte, amelyet a magyar avantgárd kezdetei óta Kassák Lajos is: a művész lehet elkötelezett politikai céloknak, de magukat a művészeti elveket nem lehet alávetni politikai direktíváknak. Ez volt Kassák hatalommal (és némely avantgárd művésztársával) való konfliktusainak oka a Tanácsköztársaság idején, majd Bécsben, illetve a második világháború után is. Ez volt az a program, amelyet az Európai Iskolának sem nézett el vagy fogadott el a berendezkedő kultúrpolitika. A Herbert Read-szöveg fordítója, Hamvas Béla kissé más irányból, de ezzel az elvvel egyezően fogalmazta meg Kemény Katalinnal közösen írt könyvében a nappali tudat és a mélytudat viszonyának szürrealista szempontú elkülöníthetőségét: „Mindazt, amit a nappali tudat tartalmaz, a szürrealista intellektuális csínynek fogja fel, egyszerűen értelmi, morális, társadalmi, szóval iskolás propagandának tekinti. A nappali tudatnak egy célja van: gyakorlatilag az »életben« tájékozódni. A szürrealista művész célja más és magasabb. A cél, mint Herbert Read mondja: az emberi lélek mélységeiből és magasságaiból tele vödörrel meríteni. Az ember életét gazdagítani és így a látás színvonalát állandóan emelni.”[1] Hamvas Béla művelődéskoncepciójának kiteljesítéséhez ugyanúgy nem jutott tér a negyvenes-ötvenes években, ahogy az Európai Iskola csoportjának sem.

Az Index sorozat 19–20-as sorszámmal megjelent darabja igazi kuriózum: Manuel Agüelar „délfrancia költő” Leonor Finihez írt ódáját közli francia és magyar nyelven, Mezei Árpád tanulmánya kíséretében. Agüelar neve nem került be a nemzetközi szürrealizmus élvonalának munkásságát összefoglaló kötetekbe, bár Mezei portréja szerint ígéretesen alakult pályája a negyvenes évek derekán: „délfrancia poéta és egy délfrancia költőcsoport tagja, […] igen összetett egyéniség; képzőművészetben, amint mondani szokás, »világtekintély«, jelenleg Mattáról ír könyvet amerikai kiadó számára, azonkívül személye a világ modern művészeti mozgalmainak egyik legerősebb kapcsa, olyannyira, hogy például a budapesti csehszlovák kiállítás is végeredményben az ő hatása alatt született meg”. Az óda szerzőjéhez képest az óda „tárgya”, Leonor Fini, lényegesen ismertebbé vált a huszadik század folyamán: a brazíliai, olasz származású szürrealista festőnő sajátos képi világa sokak számára bizonyult meghatározónak, számos értekezés született róla.[2] Mezei érzékelni véli, hogy a magyar költészetben nincs olyan támpont, amely Agüelar versének befogadásához hidat jelentene, ezért egy sajátos értelmezéssel járul hozzá e híd megteremtéséhez: „Amint Agüelar mondanivalója mélyül, modernebb és újabb lesz, formanyelve egyre visszább halad az időben; legújabb, tisztán szürrealista versei már a történelem legelején álló szumírokkal tartják a rokonságot. […] A pszichológusok meglehetősen értetlenül állnak azzal a jelenséggel szemben, hogy a modern költészetben a legmélyebb rétegeket alkotó szervek »reprezentánsai« mindig jelen vannak, mert ezt ők eddig csak pathológikus esetekben, a »mentális nívó« süllyedésével kapcsolatban figyelték meg. Holott világos, hogy a »mentális nívó« emelkedése is szükségképpen ugyanazt eredményezi: a kiváló egyéniségnek nemcsak az ismeretei terülnek szét a legkülönbözőbb tárgykörök felé, hanem egész élete szétnyílik, mint a legyező; nemcsak az intuíciót éli át erősebben, hanem a szekréciós mirigyek működését is.” Az Agüelar-versben az erősen testi képrendszer a születéssel illetve az álmokkal kapcsolatos, az archetipikus képek ásványi folyamatokkal, az anyagok átalakulásával függnek össze. „A Fini-ódában – mondja Mezei Árpád – a gyermekek a születés után, a születési trauma után arra törekszenek, hogy a vérhez térjenek vissza, amelyben a születés előtt éltek”. Ez az irányultság kapcsolódik össze egy általánosító, szellemi reflexióval, amely agresszív képi elemek révén válik provokatív jellegűvé: „álmodtak álmodták hogy az éj eláraszthatta higannyal / a fény szélén megakadt partokat / s csobogva öntözte haragtól elváltozott arcukat / álmodtak álmodták hogy ezentúl / szétrobbanhat fejük / mint tüzes narancs / álmodtak álmodták hogy testükben / kitárhatnak millió ablakot / és a lázas folyam / morajló haragvásuk / hullámzik mint a haj / mit a mellükbe döfött kés lemetszett / tüdejük bozótjában / zúg a forrás”. (Erdélyi Éva fordítása)

A vers zárósora („és az éj visszatér lassan az éjbe”) jelzi azt a körkörös ívet, amelyről Mezei is beszél – a születés elválaszthatatlan a nemléttől, és a leginkább szellemi jellegű általánosítások hasonló alakzatokat mutatnak, mint a leginkább testi, mirigyekkel kapcsolatos vizsgálódások.

E versválasztásból, illetve a többi, sorozatban közölt szöveg jellegéből is érzékelhető az az igyekezet, amellyel Pán Imre, Mezei Árpád, Hamvas Béla, Kemény Katalin és társaik a magyar kultúra számára valóban ismeretlen értékeket és gondolkodásmódokat próbáltak meg közvetíteni a negyvenes évek közepén. Hosszabb távú terveik (Szentkuthy Miklós, Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly és mások bevonása a sorozatba) nem valósultak meg, de azokat a nyomokat, amelyeket a magyar kultúrában hagytak, utólag is érdemes feltérképezni, megkeresni azokat az irányokat, amerre egy fiktív, meg nem valósult magyar kultúrában vezettek volna.

Részlet. Az írás teljes szövege megjelent a Kalligram 2010/11-es számában. (81-86. o.). Tartalomjegyzékét l. itt.

[1] Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon. Pannónia Könyvek, Pécs, 1989. 88.

[2] Bővebb információ, életrajz a szerzőről: http://www.leonor-fini.com

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s