Esőcsinálás: Illyés Gyula szürrealista kalandja

Egybehangzó kritikai vélemény, hogy Illyés Gyula igazán jelentős szürrealista versei már Budapesten, és főként a Dokumentumban jelennek meg.[1] Legfontosabb ezek közül éppen a rituális szemléletmódot megidéző, háromrészes Sub specie aeternitatis,[2] amelyiknek a második része igencsak szuggesztív címet visel: A költő nem énekel az esőről. Esőt csinál. Annak a performatív szürrealista szemléletnek a jegyében szólal meg tehát, amely Illyés más szövegeiben egyenértékűséget tételezett például a séta és az írás között.

Fontos azonban a programatikus költői szöveg szerkezete is, amelyet Kányádi András így vázol fel: „A költemény három világos részre tagolódik: elméleti bevezető, szürrealista szabad vers, elméleti befejezés.”[3] Az „elméleti bevezető” egyrészt egy attitűdöt vezet fel: a türelmetlen költőét, akinek a türelmetlensége az önmagával való elégedetlenségből táplálkozik elsősorban. Ez a hajtóerő a szélsőségek felé vezet – és a megszokott eszközökről való lemondáshoz. Ez az elmélkedés vezeti fel a szöveg automatikus írásra vonatkozó önreflexióját, amely egyébként zárójelek között olvasható, és Illyés szürrealizmushoz való teoretikus kapcsolódásának legegyértelműbb dokumentuma: „A fegyvercső irányát ismerve, te varázsvessző lehetsz csak, ideges ujjaim között táncoló töltőtoll, a forráskereső csodálatos botja. Hogy íme van még kedvem és erőm magam elé diktálni ezeket az úgy megunt szavakat, csak a remény visz rá, hogy véletlenül ajkamra téved a bűvös ige is, aminek hallatára megbillensz s ott fúródsz a közönyös földbe, ahol életem eddig hiába kutatott titka pihen. / Semmi rejtegetni valóm: kezemben a toll, de fogalmam sincs, mit fogok a következő sorban írni. Mesterségbeli literátorok bizonyos megvetéssel szólnak azokról az írókról, akik történetük elején még nem tudják, mit is fognak hősükkel csinálni. Leteszek arról, hogy épp ily megvetéssel válaszoljak erre a piaci ócsárkodásra. Mit tudom én, mit fogok önmagammal is cselekedni! Büszke vagyok szabadságomra, mely eddig is már három javításnélküli oldalt eredményezett. Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen szavakra, szivem független iránytűjére, Kolumbus kedvére.” Láthatjuk itt is a csodában való reménykedésnek, illetve a diszponibilitásnak az attitűdjét, amely Illyés egyéb szövegeiben is feltűnik. A mágikus eszköz ezúttal a varázsvessző-töltőtoll, amely potenciálisan képes rámutatni a titokra, amely a szürrealista elv szerint váratlanul, véletlenszerűen bukkan fel.

A második szövegrészt, amely a performativitást sugalló címet viseli, valóban olvashatjuk úgy, mint amely az automatikus írás elvét „példázza” – vannak kifejezetten asszociatív képi kapcsolások például, amelyek az alakváltó szürrealista képi logika jegyeit is hordozzák: „A napsugarak a mezőbe vert hatalmas kések. Minden penge ragyog és csattogtatja a szörnyű álombeli fényt. A pengéken keskeny csíkban tekerődzik a vér. Megölt barátaim vére ez, ezek az óvatos pondrók. Földre érnek, szétmásznak a magas növények között, fölemelkednek, fejüket csámcsogva a nap felé fordítják, szabad alkotás könyörtelen teremtményei.” Ugyanakkor rendkívül hangsúlyos a képsor álomszerűsége, amely ebben a részben „narratív” szempontból is az álomleírásokra emlékeztet: „A lány makacs, tovább énekel, ez az oka, hogy rohamosan leszáll az est, rögtön vaksötét lesz. Én a város szélén, az erkélyen állok, Somogyváron, a Bezerédy uccában, valami gyilkosság miatt zártak ide. Lónyerítést hallok. »Holnap lesz a mennybemenetel!« kiáltja valaki.” A töredékes történetszál egy gyilkosság miatt szökésben levő / elfogott elbeszélő rettegését, vízióit kíséri. Ez, a menekülés-szökés toposz Illyés későbbi, száműzött-szövegeiben is erőteljes.

A harmadik szövegtömb (Ember tervez és újabb vallomás) kevésbé poétikai és konkrét magatartásbeli kérdésekkel foglalkozó, ezúttal inkább elvontabb morális elmélkedés. Ebben az elmélkedésben is felbukkannak a szélsőséges opciók, paradox értékviszonyok. A morált a beszélő Sade márki radikalitásához méri (a legmagasabb erkölcsiség, „amely aszimptomatikusan már a legmélyebb romlással találkozik s amelynek apologetikáját minden idők legnagyobb és legőszintébb moralistája írta meg, marquis de Sade, a mártir”). Felbukkan az elmélkedésben a racionalista, szillogisztikus gondolkodásmódra való utalás, de a szillogizmus hibás, a racionalizmus opciója a beszélő számára nem tartható: „Gyávaságunk volt minden bukásunk oka. Bambán elfogadtuk a következtetés nyálas csúszó-mászóinak tekervényét: Izabella ember / IZABELLA HALANDÓ / Minden ember halandó / s azóta, anyák tejével szíva be a halál gondolatát, menthetetlenül pusztulunk.” A ráció helyett a szellem bátorsága tűnik ebben a monológban kiemelt értéknek – vagyis egyfajta akaratszabadság, amelyik nem törődik bele a halálba sem, és az örök visszatérés, keresés, vándorlás alternatíváit keresi.

Részlet. A teljes írás az Irodalomtörténet folyóirat 2011/1-es számában olvasható.


[1] L. Béládi Miklós, Illyés Gyula és a szürrealizmus, ItK 1961/6..; illetve Kányádi András, A magyar szürrealizmus irodalma, Korunk 1999/7. 95.

[2] Illyés Gyula, Sub specie aeternitatis, Dokumentum 2. sz. (1927. január), 24–25.

[3] Kányádi, I. m., 95.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s